112 éves a Magyar Egyetemi - Főiskolai Sportszövetség

A Nemzeti Diák, Hallgatói és Szabadidősport Szövetség tagja

Érmeket és diplomákat halmoz a látássérült cselgáncsbajnok - Interjú Fóris Norberttel

A huszonhét éves Fóris Norbert volt az első látássérült, aki nappali tagozaton diplomát szerzett a Testnevelési Egyetemen. Alighogy elvégezte tanulmányait, beiratkozott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, és jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója is egyben. Vibráló, energiával teli fiatalember, akinek miközben komoly céljai vannak tudományos területen, a sportot sem hanyagolja el.  

Olvasási idő: 4 perc

Norbi vakként jött világra, de már gyerekkorában elhatározta, hogy sportolni szeretne. Mindezt olyannyira komolyan gondolta, hogy cselgáncsozni kezdett, később teljesítette a 800 kilométeres El Caminót, egy triatlonversenyen pedig tandemkerékpár nyergébe pattant. Stand-uposként is kipróbálta magát, mert mint mondja, humor nélkül nem tudja, mi lenne vele.

M.F.: Ha beütöm a nevedet a Google-keresőbe, tudod, mit dob ki?

F.N.: Nem, segíts ki, kérlek.

M.F.: Fóris Nobert stand-upos humorista, látássérült dzsúdós, triatlonista, félmaratonista, tandemkerékpáros, szabadidőfutó, és végül, de nem utolsósorban: egyetemi hallgató. Most akkor melyik az igazi Fóris Norbert?

F.N.: Valahol mindegyik. Jártam a Testnevelési Egyetem sportszervező szakára, alapképzésre, amit 2017-ben fejeztem be. Ezután felvettek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közigazgatás-szervező szakára, szintén alapképzésre, amit hamarosan befejezek. Közben levelezős hallgató vagyok az ELTE közösségi és civil tanulmányok mesterszakán. Jövőre újra felvételizni szeretnék, és a terveim között szerepel, hogy később elvégzem a doktori iskolát is valamilyen sporttudományi területen.

M.F.: Alig bírlak követni. A sporttal is hasonló a helyzet?

F.N.: Részben igen. Első sporttal kapcsolatos élményem egészen gyerekkoromig nyúlik vissza. Emlékszem, apukám szombat délutánonként a tévében nézte a focimeccseket, én pedig ott ültem mellette, és idővel teljesen magával ragadott a közvetítések hangulata. Már ekkor éreztem, hogy kezdeni szeretnék valamit a sporttal. Amikor aztán 2000-ben bekerültem a vakok általános iskolájába, rengeteg sportágat kipróbálhattam. A dzsúdó volt a legelső, amelyet megismertem, szoros és hosszú kapcsolatom a sportággal ekkorra datálódik.

M.F.: Miért pont a cselgáncsot választottad? Nem lett volna egyszerűbb, mondjuk atletizálni?

F.N.: Azért kezdtem el dzsúdózni, mert nagyon megtetszettek a vele járó hangeffektek. Nincs annál élvezetesebb, mint amikor azt hallom, hogy a srácok óriásit puffannak a szőnyegen. Elhatározásomat a magyar férfi vízilabda-válogatott 2004-es olimpiai aranyérme is nagyban befolyásolta. Emlékszem, a Szerbia és Montenegró ellen vívott döntőben a fiúk a padlóról álltak fel. Ekkor határoztam el, hogy én is valami hasonlót szeretnék véghezvinni egyszer. Büszkén mondhatom el magamról, hogy utánpótláskorú versenyzőként sok sikerben volt részem, a nyári világjátékokon második, az Európai Játékokon első lettem, de számos magyar bajnoki címet is nyertem. Mostanság a Magyar Egyetemi - Főiskolai Sportszövetség (MEFS) versenyein szoktam indulni. Tavaly megsérültem egy németországi tornán, de nem adom fel, gőzerővel készülünk a júliusi, Belgrádban tartandó Európai Egyetemi Játékokra.

M.F.: Azért ne szerénykedj, nemcsak cselgáncsban jeleskedtél.

F.N.: A Suhanj! Alapítványnak köszönhetően részt vehettem az egyik Ironman triatlonversenyen, amelyen tandemkerékpáron kellett letekernem egy adott távot. Szeretek teljesítménytúrázni is, már több alkalommal teljesítettem a Budapest-kupán előírt távot, de futottam félmaratoni versenyen is. Tavaly Finnországban megismerkedtem az ergométeres evezéssel, amely nagyon jól kiegészíti a dzsúdót. A Suhanj! Alapítványban az a jó, hogy felkarolja a hozzám hasonlókat, és közös sportolási lehetőséget biztosít nekik.

M.F.: Téged hallgatva az embernek rögtön az jut az eszébe, vajon hogyan lehet ennyi mindent összeegyeztetni?

F.N.: Igyekszem. Hetente van két dzsúdó-, két futó- és két evezősedzésem, így egy nap kivételével minden napra jut valamilyen sport. Emellett pedig ott van az egyetem is, de eddig nem okozott gondot mindkettőt csinálni.

M.F.: Gondolkodtál már azon, hogy mit kapsz a sporttól?

F.N.: Kitartást és folyamatos megméretési lehetőséget. Akárcsak az élet más területén, a sportban is meg kell küzdenünk a sikerekért. Az is jó, hogy mindig van egy cél, amelyet az ember kitűzhet maga elé, ebből is sok erőt lehet meríteni. A legnagyobb élmény mégis az, hogy ott lehetek a versenyeken a többiekkel együtt. Nincs annál jobb érzés, mint amikor a földharcbajnokságon ott áll velem szemben egy rendőrhallgató, aki azt kérdezi magában, vajon mit keres itt ez a jóval gyengébbnek gondolt látássérült ellenfél? De, amikor érvényes technikát hajtok végre ellene, rögtön megváltozik a véleménye.  

M.F.: Ahogyan a Facebook-oldaladra feltett képeidet nézegetem, az jut eszembe, hogy ugyanúgy éled az életedet, mint bárki más.

F.N.: Ezt jól látod. Sportnyelven szólva: a vakság nálam az utolsó helyen áll, nem eszerint alakítom az életemet. Nekem is csak egy van belőle, és úgy akarom leélni, hogy a végén azt mondhassam magamnak: „Megérte!”

 

Tudtad?

  • A látássérültek cselgáncsszabályai alapvetően megegyeznek az ép látásúakéval, néhány könnyítéssel. A sérülteknél például négy-öt másodpercenként megállítják a küzdelmet, és a teljesen vak indulók nem kapnak intést (büntetést), ha elhagyják a küzdőfelületet.
  • Tavaly Eger rendezte a látássérültek dzsúdó Európa-bajnokságát.
  • A kétszeres paralimpiai bronzérmes, 70 kg-os Szabó Nikolett, az 57 kg-os Burányi Flóra, a 81 kg-os Vincze Gábor, és a plusz 100 kilogrammos súlycsoportban versenyző Végh Tibor a legsikeresebb és egyben legismertebb magyar látássérült dzsúdósok.

Itt nézheted meg a Norbival tavaly készített interjút.

Szöveg: Márványkövi Ferenc
Kép: Fóris Norbert Facebook-oldala

Hírkategóriák

LEGUTÓBBI BEJEGYZÉSEK

KORÁBBI BEJEGYZÉSEK











Banner
Banner
Banner
Támogatóink