112 éves a Magyar Egyetemi - Főiskolai Sportszövetség

A Nemzeti Diák, Hallgatói és Szabadidősport Szövetség tagja

Interjú Szabó-Thomka Hannával, az Exatlon Hungary egykori versenyzőjével, az ELTE-SEK volt hallgatójával

Az Exatlon Hungary tavalyi versenyében lett országosan ismert Szabó-Thomka Hanna, aki idén februárban az ELTE Savaria Egyetemi Központban szerzett testnevelés-földrajz szakos diplomát. Régi álma vált valóra, amikor szülővárosában kapott munkát, de úgy érzi, még nem kapott eleget az élettől.

Olvasási idő: 4 perc

M.F.: Lassan másfél éve, hogy véget ért az Exatlon Hungary. Halványodnak az emlékek?

Sz.T.H.: Épp ellenkezőleg, egyre erősebbek! Bármilyen furcsán hangzik is, sokszor jutnak eszembe az ott szerzett élmények, és ezzel nemcsak én vagyok így, hanem a játékostársaim is. Ha rajtam múlna, újra megméretném magam az Exatlon Hungary-n. Persze tudom, hogy ennek nincs realitása. Amióta hazajöttünk a Dominikai Köztársaságból, szép lassan visszaállt az élet a régi kerékvágásba: mint mindenki más, én is dolgozom. Úgy érzem, hogy a koronavírus-járvány alatt hagytuk, hogy kicsit leülepedjenek bennünk a tavaly szerzett emlékek. Ennek ellenére néha erősen feltörnek bennem. Olyan, mintha a lelkem mélyén nem tudnám elengedni a versenyt.     

M.F.: Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen nem mindennapi erőpróba részese voltál. Mi mindent adott neked az Exatlon Hungary?

Sz.T.H.: Érettebb és önállóbb, továbbá magabiztosabb lettem. Megtanultam, hogyan kell kiállnom magamért.

M.F.: Tartjátok egymással a kapcsolatot?

Sz.T.H.: Természetesen. A korábbi csapattársaim igazi barátaim lettek. Nagyon sokat találkozunk, és rengeteg közös programot szervezünk. Olyan ez, mint egy középiskolai vagy egyetemi barátság: jól összeszoktunk, és a jövőben is lesz igényünk egymásra.

M.F.: Csak kevesen „élnék túl” az Exatlont, neked mégis sikerült. Amikor bekerültél az utazók közé, még egyetemre jártál. Mit gondolsz, más egyetemista társadnak is lett volna esélye a versenyben?

Sz.T.H.: Mindenféleképpen. Én már kint is hangot adtam a véleményemnek, hogy ha a szaktársaimmal kellett volna farkasszemet néznem, sokkal nehezebb lett volna a dolgom. Az egyetemen minden sportágból felkészítettek bennünket az oktatók, ráadásul rendkívül jó kondiban voltam, amikor nekivágtam a küzdelmeknek.   

M.F.: Ilyen jó erőben lennének itthon az átlag egyetemisták is?

Sz.T.H.: Közel sem. Sajnos már a középiskolában kialakul bennük, hogy nem látják a rendszeres testmozgás értelmét, és sajnos ez begyűrűzik az egyetemi évekre is. A hallgatók egyszerűen belelustulnak az egyetemi életbe, nem akarják feladni a szabadságukat, és a sok tanulnivalóra fogják, hogy nem mozognak. Sajnos sokan csak később kapnak a fejükhöz, milyen kár volt háttérbe szorítaniuk a testmozgást.

M.F.: Te hogyan változtatnál ezen?

Sz.T.H.: Kötelezővé tenném, hogy – kreditpontokért – heti két alkalommal mindenki sportoljon valamit. Persze meg kell hagyni a hallgatóknak, hogy ők válasszák ki a nekik legmegfelelőbb sportágat: focit, bowlingot vagy bármi mást. Úgy érzem, némi szabályozásra van szükség ahhoz, hogy visszacsalogassuk őket a sport világába.

M.F.: Miután idén februárban lediplomáztál, szülővárosodban, Nagykanizsán egy szakközépiskolában kaptál testnevelő tanári állást. Milyen érzés volt diákból tanárrá válni?

Sz.T.H.: A képzés utolsó évében, a tanítási gyakorlat alatt már felkészítettek bennünket arra, hogyan álljunk helyt az iskolában, így egyikünk sem jött zavarba, amikor ki kellett állnunk a diákok elé. Úgy is fogalmazhatnék, hogy már a képzés során ízelítőt kaptunk a valóságból.

M.F.: És milyen a valóság?

Sz.T.H.: Minden iskolatípusban más a helyzet, én csak a szakképzőről tudok nyilatkozni. Őszintén szólva, sokkal rosszabbra számítottam. Nagyon sok mindent köszönhetünk a mindennapos testnevelésnek. Úgy látom, amióta bevezették, sokkal többet mozognak a gyerekek az iskolában. Amikor ennyi idős voltam, jóval rosszabb volt a helyzet. 

M.F.: Facebook-oldalad arról árulkodik, hogy most sem hanyagolod el a testmozgást.

Sz.T.H.: Az iskola mellett edzőként is dolgozom, ezen kívül heti háromszor, vagy ha megtehetem, négyszer is sportolok. Futni és crossfitezni járok leginkább. Létszükségletem a testmozgás, egyszerűen nem tudok élni nélküle.

M.F.: A Halassy Olivér-díjról mi jut eszedbe?

Sz.T.H.: Nemrég kaptam meg, 2017-ben.

M.F.: Mindössze ennyi?

Sz.T.H.: Nem. A Magyar Egyetemi - Főiskolai Sportszövetség fennállásának 110. évfordulója alkalmából osztották ki a díjat azok között, akik sokat tettek a hazai egyetemi sportért. Őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, hogy engem is jelöltek a kitüntetésre. Az egyetem alatt a tanulmányaim mellett nagyon sokat dolgoztam: házi pingpong-bajnokságokat és ehhez hasonló szabadidős sporteseményeket szerveztem. Büszke vagyok rá, máig őrzöm a díjat otthon.

M.F.: Az Exatlon Hungary-ben a Kihívók csapatát erősítetted. Milyen kihívásokat látsz magad előtt?

Sz.T.H.: Úgy érzem, vár még rám valamilyen kaland az életben. Ha nem kapom meg mástól, megszerzem magamnak. Hogy miből áll majd ez a kaland? Még én sem tudom, de akkor örülnék a legjobban, ha sporttal és tudásszerzéssel lenne kapcsolatos. További sikerélményekre és visszajelzésekre van szükségem, ahhoz pedig alkotnom kell valamit. Addig is a legjobb tudásom szerint végzem a munkámat az iskolában.

Szöveg: Márványkövi Ferenc
Kép:
Szabó-Thomka Hanna

Hírkategóriák

LEGUTÓBBI BEJEGYZÉSEK

KORÁBBI BEJEGYZÉSEK











Banner
Banner
Banner
Támogatóink